radiosrozogabringan

A múltkor még a minusz fokoktól tartottam, ennek ellenére úgy néz ki, hogy Marosvásárhelyen lassan beköszönt a tavasz...

Azt mondják, aki lelassul, időt nyer. Hát én akkor nagyon sok időt veszítek, mert nincs lehetőségem lelassulni. Amikor a kollegáimmal is beszélgetek, rá-rápillantok lopva az órámra, pedig tudom, hogy észreveszik! Apropó óra, ezt a sportórát, amit három éve hordok, a lányomtól kaptam, és talán ez az egyetlen tárgy, no meg a sisak, amely sportfelszerelésnek számíthat. Amúgy "rendes" utcai ruhában bicajozok, csak mindig ügyelek arra, hogy a nadrágom kényelmes legyen, ne szorítson, engedje a mozgást, és a kabátom  ujjai se korlátozzák a kezeimet. És ezen a képen sajnos nem látszik, de itt is viselem azt a kötött gyapjúszoknyát, amely néha kilóg a kabátom alól, és amely eredetileg nem is szoknya volt, hanem sál, és a turkálóból vásároltam. Ez véd legjobban a felfázástól. Kicsit komikus, mert van egy "uszálya" is, de ahogy valahova megérkeztem, igyekszem gyorsan a mosdóban levetni. Az egészségügyi maszkot eredetileg a rádió poros régi szalagjainak rendszerezésére használtam, de a tegnap rájöttem, hogy biciklizés közben is egész jó szolgálatot tesz!

Az utak sa-jnos a városban mondhatni kissé elhanyagolt állapotban vannak. Főleg ilyenkor tavasz kezdetén a kátyuk kiújúlnak, és van olyan is, amelynek az átmérője már annyira nagy, hogy ki se tudom kerülni, mert a hátam mögött az autók nem lassítanak le, és nem várják meg, hogy én ott előttük kerülgessem a gödröket. Egy ilyen bemélyedés pont a Maros-híd előtt van, és nem elég, hogy felfele kell tekerni, még ilyenszerű akadályokba is beleütközik az ember. Különben majdnem mindig ugyanazon az útvonalon megyek, és már minden kitüremkedést és bemélyedést behunyt szemmel ismerek, ahogy a kutyáim az erdőben a fákat. Sok sofőr kivan a bringásokra, hogy miért nem közlekednek az út szélén, hát pont azért, mert a széle az úttestnek szokott a legrosszabb állapotban lenni!

Ez a Maros-híd - csak amiútán átjöttem rajta, csak azután tudom lefotózni. De ígérem, hamarosan vásárolok egy kamerát, mert sok komikus helyzetet meg lehet örökíteni útközben egy sisakon viselt kamerával.

Sokszor gondolkodom azon is, hogy jó volna egy kerekasztalt szervezni bringások és autósok részére, és egy jó moderátor is kellene, hogy hajba ne kapjunk! Egy ideig lejegyeztem, hogy mit szeretnék az autóvezetőknek felróni, de most már annyi minden felgyűlt, hogy már nem is tartom számba. A tegnap például, hogy hosszabb ideig tartson az utam, kerülőúton mentem hazafelé, és van egy elég egyszerű körforgalom a Novi 7 negyedben (Ez November 7-re utal, igen, jól sejtitek, kommunista örökség, és 89 után mégsem változtattak a néven, úgy tűnik, megúszta a demokráciát!), kétsávos, de elsőre nem tűnik problémásnak. Persze, a kerékpáros mindig a szélső sávon megy, és én is ezt tettem most is: úgy hajtottam be a körforgalomba, hogy a szélen maradtam, és a bal oldalamon lévő autó szinte elütött, amikor kihajtott az első kijáratnál, velem ellentétben, akinek még két kijáratot benne kellett maradnom, így hát enyhén szólva konfliktusba keveredtünk egymással. Én le kellett fékezzek, meg is álltam, hogy ő az orrom előtt kihajtson, ami neki egészen magától érthetődőnek tűnt, mintha én nem is léteztem volna! Na ilyen esetben is jóljön a maszk, mert nem látja az illető, nem tudja leolvasni a számról, hogy a legszebbeket kívánom neki! 

Három éves tapasztalat után, most már arra a következtetésre jutottam, hogy ha a közúti forgalomban biciklisként az első évet megúszod, akkor az esélyeid az életbenmaradásra  folyamatosan nőnek, mert már kezdesz ráérezni a többi (autós) szereplő szándékaira, teljesen mindegy, hogy előtted vannak-e vagy a hátad mögött. A párom, aki autóval közlekedik, nem mer bicajjal elindulni Vásárhelyen, csak mellékutakon szokott néha elkísérni görivel.

Mesélte egy ismerősöm, hogy Svájcban már nagyon régóta tanítják az autósoknak hogyan kell kiismerni a többi autós szándékát, ez is a preventív közlekedés része. Csak így lehet igazán elkerülni, megelőzni a balestet, ha ráérzel, hogy a másik mit szándékszik tenni ott melletted, vagy a hátad mögött, vagy az előtted haladó kocsi éppen mikor fog egy hatalmas féket!  

Azért a kutyákkal se könnyű...

É43 - Első téli nap a februári tavasz után...

Ezt a blogot majdnem olyan nehezen indítottam el, mint amilyen nehezen vetettem bele magam kerékpárral a marosvásárhelyi városi forgalomba. Annak ellenére, hogy mérnöki végzettségem van, nagyon eltávolodtam az eredeti szakmámtól a huszonötév rádiózás alatt, és valahogy már viszolygok mindentől, ami valamellyes informatikai tudást igényel, többet, mint ami a napi rutinom része, ezért esett nehezemre a reblogoszférába betörni...

Na, de a lényeg számomra, hogy itt vagyok, és mesélhetek nektek arról, hogy hogyan tekerek én nap mint nap hazafelé a rádióstudiótól kb hat kilóméteren keresztül esőben, sárban, hóhullásban, egy régi rozoga bringán, és biciklisáv nem lévén, a közúti forgalomban. 

A kaland pontosan három évvel ezelőtt kezdődött, amikor elkezdtem spinningre járni. Azt gondolom itt mindenki tudja, hogy az mi, de azért hadd "pontosítsak": az egyfajta szobabiciklizés, de annál kicsivel sportosabb. Ahogy kitavaszodott, az edzőnk megjegyezte egy este, edzés után, hogy most már nyugodtan közlekedhetünk akár bringán is, szép az idő, és mi egész jó formában vagyunk! Csakhogy nekem nem volt semmiféle bicajom, se régi, se új, utoljára pedig 16 éves koromban ültem rendes utcai kerékpáron. Így aztán kimentem egy vasárnap reggel az ócskapiacra, és vettem egyet: a vázából ítélve legalább húszéves, állítólag elég jó márkájú, és a képességeit illetően sem elvetendő, van rajta 3szor7 sebesség, a láncot, azt igaz, hogy gyakran ledobja, és emiatt elég bajos vele hegyre felfele tekerni, de ezt az egy hibáját leszámítva, egészen megbízható kis jószág!

Nem szeretném a történetet a legelejétől végigmesélni, majd a poénokra úgyis sort kerítek menet közben, mert a nagy eséseket az ember nem felejti, most inkább egyből a mai napra ugranék, hiszen a mai napom is mondhatni, kicsit kalandosabb volt az átlagosnál! Hiszen, ahogy a bevezetőmben is írtam, ez egy egészen télies napra sikeredett! Február van, s csodálkozunk, hogy hull a hó!

Amikor a sisakkal a kezemben a rádió parkolója felé igyekeztem a hátsó kijáraton, az egyik technikus kollegám megjegyezte, hogy nagyon merész vagyok, hogy ilyenkor biciklire merek ülni. Ha gyorsfutár lennék, akkor most mi lenne? Szabadnapot kérnék? - kérdeztem vissza, amire ő csak a fejét csóválta. De én sem éreztem annyira humorosnak a helyzetet, mert miután felcsatoltam a sisakot, és letöröltem a havat az ülésről, úgy döntöttem, hogy inkább letolom a biciklit a meredek udvaron, és csak az aljban ülök fel. Majd egyszer lefotózom, hogy milyen meredek, ami amúgyse fog látszani, mert a képeken sose látszanak a mélységek és magasságok, de most erre nem volt időm, mert igyekeztem a csúcsforgalom beállta előtt elindulni.

A rádió épülete egy hosszú utcában van, ami régen hivatalosan is Hosszú utca névre hallgatott, és az rá a jellemző, hogy városi viszonylatban rettenetesen gyorsan közlekednek rajta az autók. Ezt tartom az egész utamból a legveszélyesebbnek, mert sávot is kell váltanom, hogy előre mehessek, s közben százassal húznak el mellettem a személygépkocsik, de akad köztük jócskán terepjáró is, a buszokról nem is beszélve. Volt olyan helyzetem, hogy két busz közé szorultam be, az egyik előttem volt, a másik mögöttem tornyosodott, és amikor zöldre váltott a lámpa, és elindult a menet, én izgalmamban szinte oldalra dőltem, és gondolom nem kell ecsetelnem, hogy a mellettem lévő sávon is mozgásban lévő autók voltak :) Akkor kicsit buszfóbiás lettem, amit elég nagy erőfeszítés árán próbálok folyamatosan leküzdeni!

Ez tényleg nem bringázáshoz való nap volt, ez onnan is látszott, hogy 25 perces utamon rajtam kívül csak egy gyorsfutárral találkoztam.

Azért ez még nem az É43-as eset! Az tudjátok mi? Ezt mondogatom magamban hóviharban, latyakban, zuhogó esőben, amikor csak abban tudok reménykedni, hogy ha én nem látok semmit, akkor a hátam mögött jövő autós valószínűleg észleli, hogy ott vagyok előtte, mert velem ellentétben, neki van ablaktörlője! Egy kollegám arra oktatott, hogy ilyenkor simléderes sapkát kell venni a sisak alá, lehetőleg lehajtott fejjel haladni, és csak annyira kell a fejet felemelni, hogy legfeljebb 6 -7 méterre lásson előre az ember. Az É43 pedig, ha beírjátok a keresőbe, egyből kidobja, hogy Ézsaiás 43, és most nem téríteni akarok senkit, ez arról szól, hogy: "Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg!" - ezt jó ismételgetni kritikus helyzetekben! Próbáljátok ki! Nekem a lovastúrán is bevált! Igaz, leestem kétszer a lóról, de a víz sem sodort el, és a láng sem perzselt meg, sőt még egyetlen porcikám se törött el a sziklás talajon! Szóval működik a dolog!

De ma tényleg, azonkívül, hogy szemembecsapott a hó, vagy inkább a havaseső, se nem csúsztam, se nem fáztam, és még a csúcsforgalmat is sikerült elkerülnöm! Csak egy kis buszincidensem volt megint: egy kanyarban megelőzött a 3-as, és úgy tűnt nekem, hogy a farával szinte megcsapott. Arra gondoltam, hogy a sofőr talán fiatal, és nem érzi még elég jól a járgánya méreteit. És reménykedtem, hogy a többi buszvezetőnek jobb a méretérzékelése!

Egyik barátnőm így bíztatott, amikor elkezdtem ezt a nagykalandot: Mindig legyen nálad a személyid, hogy ha elütnek, a mentősök tudják, van biztosításod, és lássanak el! Ez aztán a pozitív hozzáállás! Szerencsére én É43-as beállítottságú vagyok!  Habár, mint említettem, ma is voltak olyan perceim, amikor ismét megfogadtam, hogy többet sose leszek undok senkivel, ha ezt a helyzetet túlélem! Nem mintha az undokság lenne a kenyerem, de ilyenkor még azt a bűnömet is megbánom, amit nem követtem el!

És van Maroshíd is, előtte pedig egy többsávos körforgalom. De erről majd a következő bejegyzésekben!

A mi utcánk általában csendes, csak egy baja van, hogy a havat itt nem szokták eltakarítani, hókotró talán itt sose járt, mindig a kocsik kerekei tapossák ki a nyomokat, és én bicajjal csak egy ilyen nyomban haladhatok, ami a hátam mögött lévő autósnak nem nagyon szokott tetszeni. Egyszer megpróbáltam udvariasan lehúzni jobbra, de a hóbuckák miatt majdnem fejreestem, így hát inkább vállalom, hogy szidjanak, minthogy elessek! Logikus, nem? 

Eddig a leggyorsabban 20 perc alatt értem haza, de az egy nyári estén történt, nem ilyen télvíz idején! Most pedig nemrég a főtérről mértem az időt, és 13.47 perc alatt sikerült hazatekernem, de akkor még februári tavasz volt! (A rádió és a főtér között kb 5 perc az út kerékpárral.) Egy profi bicajosnak ez semmiség talán, de én magamhoz mérem a teljesítményem! 

Itthon aztán vártak a négylábúak: Milo, Maci és Néró mindig kitörő lelkesedéssel fogadnak. És az az igazi sport, amikor egyedül sétáltatni viszem őket, mert vernek le a lábamról, annyira nem bírnak magukkal az örömtől! Néró pedig - aki a szomszédból, egy eladott telekről, elmagányosodása-elanyátlanodása után döntött úgy, hogy a kerítésünket átugorva, hozzánk költözik - egyelőre képtelen pórázon járni. Tehát a legnagyobb kihívás még mindig a kutyasétáltatás marad a számomra! (Majd erről is pár szót, alkalomadtán!)

Az éjjelre minusz három fokot jósolnak, és ha lefagy az út, és délig nem olvad fel, akkor nem tudom mi lesz! De ez már a harmadik bringás telem, úgyhogy valahogy csak megoldom! Szorítsatok!